35. fejezet - túlvilági látogatás, kedves Niall!

Sziasztok! :) na itt az a bizonyos évadzáró rész :D bár a részek innentől is ugyanúgy lesznek számozva, mégis egy évadzárónak mondanám :) igazából ez nagyon hosszú rész lett, direkt ilyen hosszút szerettem volna :3 nem tudom kinek hogy tetszik, vagy mennyire lett jó, de a 36. (második évad első) részért 10 KOMIT, 10 000 OLDALMEGJELENÍTÉST, +1 (20) FELIRATKOZÓT (!!!) kérek. Tudom, kicsit soknak tűnik ez együtt mind, de nagyon sokat munkálkodtam ezzel a résszel, az új fejléccel (amit hamarosan láthattok) stb... azért remélem hamar meglesznek a kellő határok és hamar hozhatom a kövi részt :) na puszi :* 

Barbara Pistai: MAJD MEGLÁTJUK MERRE MEGY!!! xdd én a véleményekre leszek kíváncsi :3
Névtelen: majd meglátjátok :) most megtudhatod, de nem hiszem, hogy örülni fogsz :/ húú ennek örülök :$ 
Kingucy Tomlinson: semmi gond :) most ballagsz? :o köszönöm :) nyugi, innentől már csak pár rész lesz szomorú :) majd meglátjuk mik lesznek itt :3 Niall érdekében! <3 ^^  
Kata: sziaa:) semmi gond, hogy eddig nem komiztál :D és a komiddal sincs semmi baj :3 tudod ezen elég sokat gondolkodtam, de végül is arra jutottam, hogy lehet, hogy igazad van, de én be szeretném fejezni ezt a blogot akkor is, ha valakinek nem tetszik :$ azért köszönöm a blogodat ^^ 

*Niall*
Rettenetesen ideges voltam, mikor a barátnőmet betolták a műtőbe. Hamar cselekedniük kellett a kórház orvosainak, hiszen a műtéthez sok idő és jó szakemberek kellettek. Nem csak az én idegeim feszültek pattanásig, de a Smith szülők sem voltak nyugodtak. De hát már hogy is lennének nyugodtak, mikor lányuk a kórházi ágyon, kések és gépek között fekszik?
-Csak ne legyen semmi baja... - suttogtam összeszorított fogakkal. Nem voltam egy vallásos ember, de nem tudtam mit csinálni az imádkozáson kívül, noha az sem segít nagyon sokat. Idegesen járkáltam fel s alá, miközben Summer szülei csak ültek és egymás kezét fogva könyörögtek a másiknak a lányuk életben maradásáért.
-Ugye jól van? - rontottak be a műtő előtti váróba a többiek, név szerint most Perrie. Nem ismerték egymást Summerel, de a szőkeség úgy aggódott barátnőmért, mintha csak a legjobb barátnője feküdne a kések hadában.
-Nem tudom... nem tudom mi lesz vele... - suttogtam és egy könnycsepp gördült ki szememből, mire a fiúk közelebb léptek és egyszerre öleltek meg. A jelenlévő Eleanor és Perrie sem tétlenkedtek, apró mosollyal az arcukon csatlakoztak ölelésünkbe. Egy kis megnyugvást adott, hogy velem voltak a barátaim, de sajnos belül egyedüllétet és ürességet éreztem. A belül fakadó űrt csak Summer tudta volna legyőzni, de ő szinte a halálos ágyán feküdt, fél lábbal a sírban. Már órák óta ülhettünk a műtő előtt, mikor egy nővér jött ki a műtőből.
-Elnézést! Mi van a lányommal? - lépett elé egyből Mr. Smith, Summer édesapja. A nővér csak megrázta a fejét és hozzátette:
-A doktor úr mindjárt jön, majd ő elmondd mindent! - mondta és azzal gyors léptekkel távozott a helyiségből, mi pedig továbbra is tűkön ülve vártuk az eredményeket. Pár perc múlva egy fáradt, izzadt orvos lépett ki a műtőből, zihálva, gyorsan kapkodva a levegőt. Feltételezéseim szerint ő műtött.
-Hogy van a lány? - kérdeztem most én, hiszen tudtam, hogy az orvostól várhatok választ. mély levegőt vett és letörölt egy cseppecskét a homlokáról, majd elmosolyodott.
-Summer Smith életben van, az állapota stabil! - jelentette ki, mire hatalmas csapatölelésbe törtünk ki. De csak ezután közölték velünk a rossz hírt, miszerint a bénulásra sok esélye van.

*Summer*
A fényesség egyre jobban csillogott, a világosság elkápráztatott. Kórházi ruhában, mezítláb lépkedtem a sötét kavicsos úton, amik megszúrták a talpamat. A sötétség most a fény mellé kúszott, így két úgymond ajtó tárult elém. Választásom volt, de nem tudtam mit tegyek. Elindultam a világos ajtó felé, hiszen az csodálatos fényárban úszott, míg a másik komor, fekete sötétség volt. Már éppen az ajtó kilincséért nyúltam, mikor hangos kiabálást, gépek csipogását hallottam, a sötét ajtó pedig kinyílt és egyenesen magába szippantott.
-Meg kell mentenünk! - hallottam a kezelőorvosom hangját, majd valami vibrálót éreztem a mellkasomon, újraélesztettek. Meghaltam, de azt hiszem már élek.
-Nézzétek, de cuki! - hallottam egy éles női hangot, amint nevet. Ez volt az első hang, amit hallottam a túlvilági látogatásom óta.
-Psszt, felébreszted! - kuncogott egy hang. A hang pedig tisztán hallható volt, melyet ezer közül is felismernék. A hang tulajdonosa pedig a szívem elrabolója, Niall volt. Lassacskán nyitottam ki szemeimet és néztem az előttem elterülő világot. Akit először megláttam, az Niall és egy szőke, talán velem egykorú lány volt. Elképzelni sem tudtam, hogy a gyönyörű csoki barna szemek tulajdonosa ki lehet.
 
-Niall... - suttogtam, mire a fiú mellém lépett.
-Nincs semmi baj! - nyugtatott és egy puszit nyomott a homlokomra, mire visszaaludtam.

****

Az elmúlt két nap eseményeit nagyon tömören tudnám megfogalmazni. A műtét után pár órával már vígan beszélgettem a fiúkkal, sőt még Perriet, Zayn barátnőjét is megismerhettem. Arról is tudomást szereztem, hogy Niall fizette ki a műtétemet, amit normális esetben -sőt sajnos most sem- nem hagyhatok. Túl hálásnak kellene lennem, hogy megmentette az életemet. Nem fogok meghalni, nem vagyok már halálos beteg, és még le sem bénultam. Túl sok jót kaptam az élettől....

-Mehetünk? - kérdezte mosolyogva Niall, ezzel megzavarva gondolataimat. Már a saját, utcai ruhámban volt a kórterembe, s arra vártam, hogy a fiú visszatérjen a leleteimmel és a zárójelentésemmel, hogy végre szabadulhassak. Aprót bólintottam, bár már nem szívesen, hiszen ekkor már megvolt a tervem, mellyel az egész életemet megváltoztatom. A fiú elvette tőlem az utazótáskámat, amit egy puszival köszöntem meg neki. A kórház előtt parkoló autóba ültünk és egyenesen Niall saját lakására mentünk, hogy együtt töltsük az első szabad éjszakámat. 

*Niall*

-Niall! - suttogta Summer, miközben próbáltam mély álomba szenderülni, ahogy a lány karcsú derekát öleltem magamhoz, és édes parfümjének illatát lélegeztem be, miközben arcomat nyakába fúrtam. 

-Hmm? - kérdeztem kicsit fáradtan, de mosolyogva. El sem tudtam képzelni akkor, hogy rengeteg időnk van még, hiszen a mellettem fekvő fiatal, élettel teli, vidám lány egy jó ideig még életben marad. 

-Nem tudom neked ezt eléggé meghálálni! - simított végig arcomon, miután mondata közben felém fordult. 

-Elég, ha szeretsz... - nyitottam fel szemeimet, hogy az ő íriszeibe nézzek, majd egy apró csókot leheltem ajkaira. Elmosolyodott és csendesen hunyta le szemeit, így én is ezt tettem. Még egyikünk sem aludt, így pár perc múlva megint megszólalt:

-Mit tennél, ha elmennék, itt hagynálak? - kérdezte hirtelen, mire szemeimből kipattant az álom, de ő velem szemben még mindig csak csukott szemekkel, mosolyogva bámult. 

-Összetörnék! - suttogtam és még erősebben szorítottam magamhoz. Vajon ezt mire értette? Miért kérdezte ezt? Ilyen gondolatok közepette szenderültem nagyon, nagyon mély álomba.

*Summer*

Reggel 6 órakor keltem fel, hiszen tudtam, hogy Niall ilyenkor még húzza a lóbőrt. Soha nem leszek büszke erre a tettemre, de nem tudom neki igazán meghálálni, amit értem tett.. megmentette az életemet azzal, hogy megismertem. Amint kikeltem az ágyból és felöltöztem, magamhoz vettem egy papírt és egy tollat, s szorgosan körmölni kezdtem, miközben szinte az összes könnyemet elsírtam. 

"Kedves Niall!
Mikor ezt a levelet olvasod, én valószínűleg már New York felé repülök egy kicsit jobb élet reményében. Bár tudom, ezt nélküled nem kapom meg. Nagyon, de nagyon hálás vagyok, hogy megmentetted az életemet. De nem a műtét volt az amivel megmentettél a haláltól, hanem, hogy szerettél. Isten csak 7 csodát teremtett a világnak, de amint megismertelek, tudtam, hogy ez nem így van... Te vagy a nyolcadik. De azért szerencsére minden embernek is tartogatott egy csodát. Nekem az volt a csodám, hogy nem haltam meg, túl éltem a műtétet. Ha veled maradnék, az már egy második csoda lenne az életemben, ami nem lenne fer. Rád valaki más vár a világban, akit boldoggá kell tenned. Nem tudnám eléggé meghálálni, hogy a tiéd lehettem, hogy te az enyém voltál. Nem tudom eléggé meghálálni, hogy szó szerint megmentettél a pokoltól. A pokoltól, ahol nem lehetnék veled. Mégis úgy érzem, hogy el kell mennem... nyugodj meg, mindig szeretni foglak! És hidd el, találsz te egy nálam jobb lányt is! Csak arra kérlek, hogy élvezd az életedet nélkülem, hiszen még gyerek vagy...!"

Miután a levél végére értem, letöröltem a könnyeimet és tárcsáztam legjobb barátom számát.

-Kérlek gyere értem! - suttogtam szipogva a telefonba, mire George csak egy 'Aham...' féle morgással válaszolt. Gyorsan szedtem össze az összes itt lévő cuccomat és a saját lakásomra mentem. Anyuék is javában aludtak még, így írtam egy pár soros levelet nekik, amiben elbúcsúzok tőlük. 

"Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutunk ide... de mindent el kell kezdeni, nemde? Tudnotok kell, hogy örökre hálás leszek azért, hogy felneveltetek egy magamfajta őrült gyereket, s szó nélkül tűrtetek minden ostobaságot, amit műveltem... tanultam belőle! De most el kell mennem, nem lehet örökre a fejeteken, ugye? Örökre szeretni foglak titeket! 

Summer"

Percekkel később, mikor a konyhapultra letettem a levelet, csengettek. Körbenéztem az elhagyott házban és egy utolsó levegővétel után, bőröndjeimmel együtt léptem ki a bejárati ajtón. 

-Akkor kezdjünk egy új életet! - mosolyogtam halványan a velem szemben álló Georgera. A mosolyom viszont nem volt őszinte, hiszen kinek is lenne az, amikor mindent és mindenkit maga mögött hagyva akar új életet kezdeni a legjobb barátjával egy más kontinensen? Hülyeség, nem? 

*****

-Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte meg utoljára a fiú, mikor már a repülőgépen ültünk, de még lehetőségünk lett volna a leszállásra. Aprót bólintottam, mert hazugságot nem tudtam volna kimondani.. csak el akartam felejteni a régi életemet... kivéve egy embert... Niallt! Vajon sikerülni fog ez New Yorkban, egy új élettel?




Tehát mint mondtam 10 komment, 10 000 oldalmegjelenítés és +1 feliratkozó, és már jön is az új rész :3 kíváncsi vagyok hány hétig tart ezt teljesíteni... mert valljuk be, mostanában nem megy a legjobban a blog...:/