1. fejezet - kezdetek

Hali! :* meghoztam az első részt, és örömmel látom, hogy már most van 7 (!!!) rendszeres olvasóm, és újak és a régiek is követnek :) na itt az első rész :D nem tudom mikor jön a következő, mert nem akarok belezavarni a húsvéti ünnepkörökbe :3 mondjuk hétfőn itthon leszek, mert apukám dolgozik :/ xd szóval maximum kedden hozom, de akkor biztos :)

kriszti: köszönöm! :)) örülök neki :D 
Pal Bianka: BIA KOMI! *-* :DD<3 köszönöm :) örülök neki :D még nem tudom :$ gyorsan hoztam xd igen, és nem csak kriszti *o* siettem! :3
Petra Pozsonyi: örülök neki *...* köszönöm :3 siettem :* 
Barbara Pistai: köszönöm *-* belinkelem, de az már be van fejezve, és az nagyon rosszra sikeredett :/ de happy end és csak 45 részes :)) www.loveisifriendship45.blogspot.hu
gumicukor:*: köszönöm ^^ ennek biztosan happy end lesz :3 hát mondjuk igaz... siettem :) 
Óffi07: Zsófiiii<3 örülök neki :) ennek is örülök :33 igen új is *o* nem is akarok! <3 pussz:* #visszatérőZsófijaajdejóó *-* ugye ezt a blog végéig folytatni fogjuk? :)) már mint ezt a kettős keresztes izét ... xd   
Lia: nem, ez teljesen más lesz :) örülök neki :D siettem :*

*Summer*
Az ujjaimat szorongatva vártam egy hosszas, orvosi kivizsgálás után az eredményeket. Az egészségi állapotom az elmúlt időben romlott, de ez a személyiségemen egyáltalán nem észrevehető. Mindig mosolygok, de én sem értem miért. Kiskoromban sokan dicsérték a mosolyomat, ezért sokat mosolyogtam akkor... talán azóta az arcomra ragadt.
-Ms. Smith! - szólt ki az ajtón a nővér. Én voltam a következő, aki bemegy a kórterembe. Anyuval az oldalamon lépkedtem be az orvos kis birodalmába, a rendelőbe. A doktor felállt, mikor meglátta, hogy bejöttünk. Kezében szorongatta a nagy sárga levelet, amelyben a leleteim voltak. Látszólag jobban izgult, mint én, hogy mégis mi vár rám abban a borítékban. Biztatóan rá mosolyogtam, mire kicsit megkönnyebbülve csúsztatta ki a papírt. Nem volt rokonom az orvos, de mindig is nagyon bírtam, főleg mert szívén viseli a betegei sorsát. Amint kihúzta a leleteket, egyből olvasni kezdett. Arcát próbáltam fürkészni kisebb-nagyobb sikerrel, ugyanis lehajtotta a fejét.
-Sajnálom! - nyújtotta anyu felé a papírokat. Édesanyám tekintete komor lett, hiszen nem értett belőle semmit, csupán egy szót.
-Trombózis... - suttogta halkan. Anyu és én is tisztában voltunk a trombózis tüneteivel és következményeivel.
-Halálos? - kérdeztem már én, hiszen ez ennél a betegségnél nem feltétlen az.
-A te esetedben igen... sajnos azt sem tudom megmondani, mennyi időd van hátra. Napok, hetek, talán hónapok. - tájékoztatott, én pedig szemrebbenés nélkül hallgattam végig. Nem válaszoltam, csak kisétáltam az ajtón, anyu pedig jött utánam. Felvettem az iskolatáskámat a földről, ugyanis az egyik széknek volt támasztva. Anyuval csendben lépkedtünk ki a kocsiig, amibe egyből be is szálltunk.
-John, kérem vigyen az iskolához! - kérte anyu a sofőrt.
-Igen is asszonyom. - bólintott, majd a gázra taposott. Na igen... sofőr. A szüleim kő gazdagok, így ezt is megengedhetik maguknak. Azt becsülöm bennük legjobban, hogy a pénzt nem verik el minden badarságra. Jótékonysági esteket szoktak tartani abban a villában, amit még apu örökölt a nagypapámtól. Amikor csak idejük engedi, ezeket szervezik. Szeretek ezeken az esteken részt venni, mert sok híresség is megfordult már azon a színpadon. Köztük az Union J is... azon az estén tettem szert a legeslegjobb barátomra, George Shelleyre.
-Megérkeztünk Ms. Smith! - szólt hátra John.
-Köszönöm szépen. Szia anya! - köszöntem el anyutól, majd még egy puszit nyomtam az arcára és bementem az épültbe. Mivel a tanítás már javában folyt, a folyosók üresek voltak. Egy lélek sem volt kint a pedelluson kívül. De mit is vártam, ő mindig a folyosókon mászkál! Pár perc alatt -sietve- beértem az osztályterembe, ahol a második óránk, a kémia folyt.
-Jó reggelt! - köszöntem illedelmesen, majd leültem barátnőm mellé.

*Stacy*
-Summer, várj már meg! - futottam lihegve barátnőm után. Mikor beért a suliba nagyon furcsa érzés fogott el, tudtam, hogy valami baj van.
-Igen? - fordult felém mosolyogva. Imádom a mosolyát, mindig felvillanyoz. Szeretem benne, hogy mindig tud mosolyogni, még a legrosszabb körülmények között is.
-Mi történt az orvosnál? - kérdeztem rá. Láthatóan beletapintottam a lényegbe, ugyanis barátnőm arcáról eltűnt a mosoly. Egyből felvette az a komor képet, amit egyszer láttam csak az arcán... a nagypapája temetésén. Akkor is ki volt bukva, de nem mutatta. Nagy valószínűséggel most sem fogja elmondani, hogy mi volt az orvosnál. Úgy ismerem, mint a tenyeremet..
-Semmi. - tért vissza az a jól megszokott mosoly az arcára, de láttam rajta, hogy hazudik.
-Értem.. - rántottam vállat, nem akartam erről faggatni.
A mai nap is gyorsan eltelt, ahogy a többi is általában. Summerrel elindultunk hazafelé, de a suli előtt egy hatalmas kocsi állt, amit ezer közül is felismernék. George kocsija volt. Mikor kiszállt, valóban megbizonyosodtam róla, hogy ő az. Summer ez sajnálkozó pillantást vetett felém, mire csak mosolyogva legyintettem. A barátnőm elindult George felé, én pedig egyenesen haza mentem.

*Summer*
-George! - ugrottam egyenesen legjobb barátom nyakába. Hetek óta nem láttam, mert folyton próbája van, vagy pont én ne értem rá. Olyan furcsa, hogy a karjai közt mindig biztonságban érzem magam és benne megbízok. Ő az egyetlen, aki tud rólam mindent, talán még Stacynél is többet.
-Úgy hiányoztál. - szorított magához. Miután elengedtük egymást, beültünk a kocsiba, és egyenesen a házunk felé vettük az irányt.
-Gyere be! - kértem, vagyis inkább parancsoltam, mikor megálltunk a házunk előtt. Bólintott, majd kiszállt a kocsiból, én pedig követtem a példáját. Anyuék nem voltak itthon, ugyanis péntek van és nagypapa házában szorgoskodnak, mert jön a hétvége, ergo jön egy jótékonysági est.
-Na és most kik lesznek ott holnap? - huppant le mellém a kanapéra George, célozva ezzel a holnapi estre.
-Nem tudom.. - válaszoltam furcsállva a dolgot. Mindig én kapom meg először a meghívott énekesek listáját anyutól, majd végül apu is átnézheti. De most nem adta oda, én magam sem tudom miért.
-Értem! - válaszolt a barátom, majd mosolyra húzta a száját.
-Mit mosolyogsz? - kérdeztem nevetve. Tekintete a derekamra csúszott. -Meg ne próbáld! - próbáltam felkelni a kanapéról, de visszahúzott és csikizni kezdett.
-Fe-fejezd... fejezd be! - próbáltam kipréselni magamból a szavakat. Nem hagyta abba, nekem pedig véletlenül kicsúszott valami a számon. -Meg fogok halni! - mondtam teljes komolysággal. George egyből elengedett és rám kaptam a tekintetét.
-Hogy mi van? - kérdezte, hangja pedig felemelkedett.
-Jól hallottad...