33. fejezet - veszekedés(ek)

Sziasztok! :) sajnos tegnap nem tudtam részt hozni, de ma itt van! :D még mindig egyre csak csökken az oldalmegjelenítések száma... van értelme így belekezdeni egy "2. évadba"? :o eltűnt egy csomó rendszeres olvasóm és komizóm, mint például Netti, Bia, Óffi, gumicukor stb...  de ti tudjátok.. puszi:*

Barbara Pistai: kibírtad keddig is :* köszönöm, remek volt :) köszönöm *------* sajnos azt is kell :/
Kingucy Tomlinson: hát látod... :) örülök, hogy tetszett :3 majd meglátod mi lesz :D keddig is bírtál várni :) na sikerült remélem :* 
Kittus Barabás: köszönöm :) igyekszem :$ xxx <3
Regina Gáspár: waaa*--* köszönöm ^^ xxx<3
Mrs. Horan: ááááh*---* köszi:* itt is van :)

*Summer*
-Szia Stacy! - köszöntem nagy mosollyal a telefonba, mikor barátnőm sok csörgés után végre felvette a telefont. Soha nem kerestem még valakit olyan sok ideig, mint most Stacyt, aki kicsit zaklatottan szólt vissza a készülékbe.
-Szia... kérlek gyorsan mondd! - sürgetett, de lehetett hallani a hangján, hogy sír vagy sírt. Sóhajtva ültem le az ágyra, elképzelni sem tudtam, hogy mi baj történhetett.
-Nem tudnál átjönni? Régen beszéltünk... - mosolyodtam el egy régi emlékképen, ami hamar beugrott. Tényleg régen volt egy csajos beszélgetésünk, amikor mindenkit és mindent kibeszéltünk, csak azért, mert unatkoztunk. A vonal másik végéről egy dolgot hallottam, vagyis inkább nem hallottam: a csendet. Pár pillanat után megint megszólalt:
-Sajnálom, hogy nem szóltam előbb Summer, de nem tudtam.. nem voltam rá képes... - sírta el magát, mire egyre idegesebb és kíváncsibb lettem, és egyből rákérdeztem mi is történt valójában. -Felvettek Mexikóban egy egyetemre... a reptéren vagyok! El kell költöznöm Summer... nagyon sajnálom, hogy nem búcsúztam el, de nem ment volna... - nyomta ki a telefont egyből. Meg sem várta, hogy lekiabáljam a fejét vagy csak mosolyogva kívánjak neki sok sikert egy gombóccal a torkomban. Végül a telefon a padlón kötött ki, ahogy én is, mert egyből az ágy mellé zuhantam és összekuporodva sírtam. Örökre elveszítettem azt a lányt, aki mindig velem volt a bajban... bár az örökre nekem nem sokat jelent, mégsem leszek képes ezt az időt könnyen végigcsinálni nélküle.

Talán órákat is sírhattam, mikor hangos és sorozatos csengetésre figyeltem fel. Mivel senki nem volt már itthon, így én mentem le kinyitni az ajtót. Bár ne tettem volna, hiszen ezek után csak még többet sírhattam.

*Niall*
-Szeretettel köszöntöm önöket a Flyhits showban, a One Direction-nel együtt! - szólalt fel a műsorvezető hölgy, amit bekapcsoltak a kamerák. Egy hatalmas bőrdíványon ültünk, míg velünk szemben a harmincas éveiben járó műsörvezetőnő egy fotelban. A stúdión hatalmas öröm rivalgás söpört át, mikor integetve foglaltunk helyet a fiúkkal. Természetesen sok kérdést kaptunk, sokat beszélgettünk és sokat nevettünk. A nagy örömnek hamar vége lett, mikor tekintetemet a műsorvezető által mutatott képernyőre fordítottam, miközben fájdalmas szavait hallgattam.
-George Shelley a barátnőddel, kézen fogva? Mi ez, Niall? - kérdezte értetlenül, mire hatalmas csend lett a stúdióban, mindenki hitetlenkedve nézte a képet, melyet egy lesifotós készített. A képet, melyen barátnőm Georgeval sétálgat összekulcsolt kezekkel egy állatkertben. A képet, mely felforgatta az életemet egy kis időre. A képet, ami összetörte a szívemet abban a pillanatban apró darabokra.

-Csak egy barátja... nagyon jóban vannak már régóta! - próbáltam egy műmosolyt festeni arcomra, kisebb nagyobb sikerekkel, amit még egy hatalmas gombóc is fűszerezett torkomban. Saját magamnak nem hittem, mikor azt mondtam: 'csak egy barátja'. Ott volt a barát szó, amit a kép láttán már én sem hittem el. Az interjú második felében nem volt nagy életkedvem, s mikor kijöhettem a stúdióból, egyből Summerék házához vettem az irányt, meg szerettem volna beszélni vele a dolgokat. Hamar odaértem, ugyanis a két hely nem volt messze egymástól. Már este 7 óra volt, de igazából nem is nagyon érdekelt az idő. Csak látni akartam, hogy a szemebe mondja, hallani akartam, ahogy kimondja a szavakat: csak téged szeretlek.

*Summer*
Niall állt az ajtóban, s sajnos kicsit sem látszott jókedvűnek. Szemeit összeszorította, keze ökölbe rándult. Mikor meglátta kisírt szemeimet, izmai akkor sem rándultak meg. Egy ideig csak nézett, majd beljebb lépett és a nappaliba ment, magával húzva engem is. Nem szólt semmit sem, csak a tv képernyőre bámult, ahogy én is, hiszen most ismételték a nem rég felvett interjút, melyet valamiért látnom kellett.

-Ugye igazam volt? Ugye ő csak egy barátod? - tette fel szomorúan a kérdést, miután kikapcsolta a tv-t. Teljesen biztos voltam érzéseimben, így határozottan bólintottam, mire ő lehajtotta a fejét. Tudtam, hogy nem hisz nekem.
-Figyelj Niall! - tettem kezemet az övére, de ő egyből elhúzta onnan, így felsóhajtottam. -Rendben, én így is elmondom! - temettem vissza kezeimet az ölembe. -George egy olyan személy számomra, aki teljesen pótolhatatlan, de soha nem lennék neki több, mint egy barát... nekem csak te létezel, mint fiú... senki más! - suttogtam halkan, ő pedig csak felpillantott.
-Nem igazán győztél meg... - folyt ki egy könnycsepp az arcán, valószínűleg nagyon rosszul esett neki az a kép, amit látott.
-Hiába győzködlek.. el is mehetsz! - keltem fel és a hangomat is kicsit felemeltem, hiszen nem hittem el, hogy ezen ki tud akadni. Ő csak meglepetten bámult rám, majd pár másodperc múlva, mikor rájött, hogy nem szórakozok, felkelt és egyenesen kisétált az ajtón és elhajtott a kocsijával. Én egyből sírva dőltem le a földre, hiszen egy nap alatt elveszítettem a számomra két legfontosabb személyt... talán mindkettőt örökre.