34. fejezet - nagy a kockázat!

Hali! :3 na megjöttem egy új résszel, és a következő fejezet egyfajta évadzáró lesz :) remélem azért mindenkinek tetszeni fog ez, és a következő rész is :D ja és mindenkinek kellemes vakációt, jó nyaralásokat kívánok! :* és mivel 15.-e van, ezért itt van az ígért ÚJ BLOGOM! remélem ez is mindenkinek elnyeri tetszését! :) és még valami: kaptam egy új díjat, ha valakit érdekel a díjak oldalon megtekintheti :3 na puszi :*

Barbara Pistai: kell ilyen is :/ ennek örülök :3 itt is van ^^ hát, reméltem, hogy túlélted <3 :*
Névtelen: sajnálom :( az az igazság, hogy nem tudom belehozni a történetbe :/
Deni Darling: hát már nem sokáig lesz az, ezt megsúgom :$ folytatom, ha van kinek írni ^^
Regina Gáspár: sajnálom :( és köszönöm :) hoztam<3 :D xxx
Regi.Directioner: szia! nagyon szépen köszönöm <3 :$$
Névtelen: ha lesz olvasó, akinek tetszik, akkor belekezdek :)
Kittus Barabás: köszönöm! :3 :)

*Niall*
Reggel telefon csörgésre keltem fel. Tegnap este teljes csalódással érkeztem haza a saját lakásomra, mert nem volt kedvem a fiúkhoz.. most nem. Rettenetesen fájt az, amit az interjún láttam, de azt is megbántam, hogy nem hittem Summernek, hiszen teljesen biztos vagyok abban, hogy nem hazudna nekem. Mikor megláttam a képernyőn a barátnőm nevét, szívem szinte kihagyott egy ütemet, annyira örültem neki. Egyből megnyomtam a telefonom kijelzőjén virító zöld gombocskát, majd a fülemhez emeltem.
-Summer kérlek ne haragudj! Akkora hülye voltam, hogy nem hittem neked... rettenetesen sajnálom, kérlek ne lágy rám dühös! Hiszek neked és szeretlek.. nem akarok többet veszekedni! - szóltam egyből bele, nehogy valamit félbe szakítson édes hangjával. Azonban ezt a hangot sajnos nem hallottam meg, ugyanis a telefonba nem Summer szólt bele.
-Su-Summer... haldoklik... kó-kórházban... van! - sírta el magát Summer anyukája, mikor befejeztem monológomat. Kezemből a földre esett a telefon, én pedig egyből öltözni kezdtem. Amint magamra vettem egy nadrágot és pólót, ami a kezembe akadt, egyből indultam az autómhoz. Percek alatt a kórházba értem, hiszen a megengedett sebességet rettenetesen túlléptem, de ez érdekelt most a legkevésbé.
-Jó napot! Summer Smith! - mondtam be levegőhiánytól szaggatottan a nevet. A recepciós gyorsan kutatott az iratai között, majd elmondta, hogy melyik szobában találhatom a lányt. A 219-es számú helyiségbe siettem, hiszen ott feküdt Summer. A szoba ajtajánál megálltam, ugyanis meghallottam, hogy a lány szülei és az orvos tanácskoznak odabent.
-Sajnálom, de a lánya nagy valószínűséggel nem éli túl a holnapot... - hallottam meg azt a mondatot, amit soha, de soha nem akartam. Ekkor Summer anyja hangos zokogásban tört ki, én pedig már a kilincsért nyúltam, mikor megint megszólalt az orvos. -Egyetlen egy esélye lehet a túlélésre. - jelentette ki, mire beléptem.
-Mi az az esély? - kérdeztem, amint az orvossal szemben találtam magam. Pár pillanatig gondolkodott, hogy elmondja-e, hiszen gondolom nagy bajok is akadhatnak. Végül belelapozott az ágy végéről levett papírokba, majd megszólalt:
-Meg kell műtenünk a lábát, hiszen ide hatolt be a trombózis. Ha kiszedjük belőle a vérrögöket, akkor felépülhet. - suttogta halkan, de tudtam, hogy ennek van valami hátulütője is, hiszen nem közölné ezt a dolgot ennyire tragikusan, ha nem így lenne.
-Mi baja lehet? - kérdeztem félve. A doktor csak lehajtotta a fejét, Summerre pillantott, aki éppen mélyen aludt. Ekkor én is a lányra néztem, aki fal fehér volt, izzadt és ijedten mocorgott ágyában. Mindezek ellenére ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig.
-Lebénulhat... meg is halhat a műtétben. Nagyon kevés esélye van annak, hogy túléli... a műtét pedig nagyon drága, csak a legjobb orvosok végezhetik el. Nagy a kockázat Mr. Horan! - nézett mélyen a szemembe, a tudat pedig, hogy nem beszélhetek vele többet, még jobban eltántorított a megmentésétől. 
-Kifizetem... miénk lesz az a kis esély! - néztem a tanácstalan szülőkre, akik ebben a pillanatban nem ellenkeztek, inkább örömmel fogadták, hogy ennyire szívemen viselem lányuk sorsát.

*Summer*
Klór szag. Ez az egy, amit akkor éreztem, mikor felébredtem. Nagyon erős klór szag. Valószínűleg egy kórházban lehettem, hiszen ehhez a szaghoz már nagyon hozzá voltam szokva, így meg is jegyeztem. A szagon kívül csak lábam rettenetes sajgását éreztem, ami elviselhetetlen volt, de megszólalni sem tudtam.
-Kifizetem... miénk lesz az a kis esély! - hallottam meg azt az édes hangot, amibe beleszerettem. Niall itt volt a kórteremben, de nem értettem mit mondott.
-Niall! - nyöszörögtem, miközben próbáltam kinyitni szemeimet, ami hamar sikerült. Ekkor már csak négy aggódó tekintetet láttam, Niall pedig az ágyam mellé térdelt.
-Aludj, vigyázunk rád! - suttogta és egy puszit nyomott az arcomra.
-Ne haragudj rám... - próbáltam kipréselni magamból a szavakat. A velem szemben térdelő fiú csak nemet intett és egy apró csókot nyomott ajkaimra, mire álomba merültem. Nem tudtam, hogy mit csinálnak velem, de pár óra elteltével valami furcsát éreztem. Magam előtt hatalmas fényességet láttam és el akartam oda jutni, de valami visszahúzott. Aztán megint közelebb kerültem a fényességhez, de nem tudtam melyik helyet válasszam...